A motiváció-paradoxon
– Milyen mutatós kis gomba! Frissen lehullott almára emlékeztet… finomnak tűnik! – gondolta magában az első ősember, aki légyölő galócát kóstolt. Persze a kellemes jóllakottság-érzetet követő görcsrohamokban való vergődés hamar felnyitotta a szemét: bizony, ebből az istencsapásából nem fogunk télre szárítani… Nem véletlenül mondják: a tapasztalat az a dolog, amire mindig közvetlenül azelőtt lett volna szükséged, hogy megkaptad.
Kevésbé köztudott viszont, hogy a motiváció is hasonló mintázatot követ.
„Két hét múlva érzed, négy hét múlva látod, két hónap múlva hallod!” – ez a mozgásban gazdag életmódra és tudatos étkezésre való váltás eredményeinek megtapasztalási sorrendje. Ez így leírva szép és jó, de közel sem elég ahhoz, hogy e sorokat olvasva megmámorosodj, és elővedd az expandert a fiókból, vagy lemenj a hidegbe futni. De még ha össze is szeded magad, és belevágsz, az első alkalommal bizony ráébredsz önnön gyengeségedre, ami a másnap reggel udvariasan rád köszönő irtózatos izomlázzal együtt már képes megtörni a morált. Legrosszabb esetben a korai feladással érkező bűntudatot egy csokitorta vagy egy sör-feles segít lenyelni, miközben ehhez hasonló mágikus szövegeket kántálsz: – „Kocogj, és halj meg egészségesen!” Persze ha nem adtad volna fel idejekorán, és megélted volna a kezdeti sikereidet, fellobbanna benned a tűz, márpedig onnantól nincs megállás!
A valódi lelkesedés mindig az elvégzett munka eredményeivel együtt érkezik, pedig a folyamat legelején lenne rá a legnagyobb szükség, hiszen anélkül nincs eredmény sem! Ezt hívom motiváció-paradoxonnak.
Mit lehet hát tenni, hogyan lehet kijátszani ezt az ördögi rendszert?
Eleve annak megértése, mibe is vágsz bele, már biztosan a segítségedre lesz. Ha a bátor lovag úgy indulna el megmenteni a királylányt, hogy semmit sem tud a sárkányról, egy eleve kudarcra ítélt küldetésre indulna. Az efféle lovagot illető jelző leginkább az ostoba volna. Lehet, hogy van egy kép a fejében egy fenevadról, ami pikkelyes, nagy és félelmetes, és marhára elszánt, hogy levágja, de amint szembesül a realitással, hamar menekülőre kell majd fognia. Ugyanis hatalmasabb lesz, mint sejtette, a bőre olyan vastag, hogy kardja meg sem tudja megkarcolni, látszólag nincs gyenge pontja, a szájából kilövellő lángcsóvákra pedig végképp nem volt felkészülve… visszakullog hát a kastélyba és lógatja az orrát.
Az bölcs lovag pontosan tisztában vele, hogy mivel áll szemben, nem lepi meg a feladat nehézsége, mégis belevág. Váratlan komplikációk megjelenésére is számít, ezért tud higgadtan rögtönözni.
Mert nehéz lesz, főleg az eleje!
Mert akkor kell majd ráébredned, mennyire nem tudsz helyesen mozogni, milyen komoly bajok vannak a tartásoddal, mennyire vagy kötött, vagy épp erőtlen, és ez a rengeteg akadály egy látszólag átüthetetlen betonfallá egyesül szemed előtt. De ha tényleg tisztában vagy azzal, hogy a türelem rózsát terem, már nem is olyan ijesztő, nem? Kizárólag a következetességeden múlik.
Ráadásul csak az első lépéseket kell bukdácsolva megtenned, ugyanis tudd, hogy a fejlődés hamar felgyorsul, belobbantva az igazi késztetést, hogy innentől mindent beleadj, és ne csak kötelező feladat legyen az edzés, hanem valami, amit élvezel is, amiről örömmel olvasol, és amit vársz!
Hogy mikor érkezik ez a nagy lendület, az egyénenként változik annak függvényében, hogy milyen a „nyersanyag”, és hogy milyen minőségű maga az edzésmunka (még véletlenül sem összekeverendő a mennyiséggel). Nekem két hónapomba telt, de tudd, hogy én a rokkantság határterületeiről indultam… neked valószínűleg gyorsabban menni fog! A fejlődési folyamatokra általánosságban vonatkozik egy úgynevezett tanulási görbe, ami a testi paramétereink változásaira is épp úgy érvényes. Így néz ki:

De miből merítsünk erőt, amíg el nem érünk a fellendülés fázisába?
Egyszerűnek tűnik a válasz: a természetes motiváció, az „őserő” megérkeztéig mesterségeset kell kreálnunk magunknak! Gondolj arra, hogyan gyújtod be a nem metaforikus tüzet: egy gyufával odapörkölsz a papírnak, és miután elkezdett pislákolni, fújod, ameddig kell… türelmesen… Akkor is, ha a füst fojtogatni kezd… akkor is, ha már kezd a tüdőd belefáradni… Ha elég kitartó vagy, egyszercsak lángolni kezd! A baj csak az, hogy ezt a fegyelmet fenntartani nem is oly egyszerű, hiszen az ember lusta. Na jó, átfogalmazom, hogy kicsit jobban érezd magad: legyen energiatakarékos. Testünk és pszichénk közös jellemvonása, hogy nem pazarolja az erőforrásokat, mindig csak abba fektet bele energiát, ami létfontosságú. Ez olyannyira igaz, hogy az űrállomáson tartózkodó asztronautáknak idővel elkezd lebomlani a csonttömege, visszatérésük után rehabilitációra szorulnak. Hisz minek a csont, ha nincs gravitáció, ami ellen támasztani kellene a testet. A Földön is nap, mint nap bomlik a csontozat, csak itt a tönkrement állományok pótlása – a nehézségi erő jelenlétében – erősen indokolt, így testünk méltóztatik elvégezni a munkát. Ez a kedvenc lustaság-illusztrációm mind közül.
Egyedül a cél képes legyőzni a lustaságot!
Biztos találkoztál már ezzel a képpel valahol: a szamár hátán ül az ember, egyik kezében pecabot, mellyel egy répát lógat a szerencsétlen jószág szája elé, másik kezében az ostor, melyet fennhangon csattogtat. A művelet eredményeként egy folyamatosan, monoton haladó rendszert kapunk. Méltatlan sors ez, de le kell nyelnünk a békát: mind ugyanez a buta szamár vagyunk. Ha nem akarunk valamit megszerezni, vagy épp nem félünk valamitől, nem igazán vagyunk hajlandók megmozdulni. Leghatékonyabb, ha egyszerre van jelen e két erőhatás. De ha mi vagyunk a szamár, ki ül a hátunkon, vezetve minket az orrunknál fogva, egészen a sírgödörig? Az ösztönénünk… mely többségében elhibázott döntésekre sarkall, így elsődleges feladatunk fölé kerekedni, és helyet cserélni vele az okok és okozataik megértése által!
Azért nem mozdulunk meg, mert az ostorcsattogás nem eléggé félelmetes, és az arcunkba tolt répa is elérhetetlennek tűnik…
Az ősember már nyáron elkezdett raktározni… muszáj volt neki, hiszen jól tudta, jön a tél, és gondok lesznek. Egészen gyerekkorától kezdve mindegyikre jól emlékezett, beleégett tudatába a vacogás, a nélkülözés élménye… nem volt kérdés számára, hogy érkezni fog. Mondanom se kell, kellőképpen motivált volt, és el is végezte a munkát.
A gerincsérv, és kedves barátai egy olyan tél, amiről már mind hallottunk, egyesek már látták, de értem talán soha nem jön el, így miért is készüljek rá?!…
Nem halljuk azt az ostort csattogni, mert leköt minket a kedvenc sorozatunk, meg a munka, meg az előléptetés, meg a haláltánc… Túl sokan vannak azok, akik nem veszik komolyan az első tüneteket, a fájdalmakat, betudják annak, hogy ez a korral jár, vagy egyéb baromságokkal áltatják magukat. Body positivity van, meg élj a mának, de amikor megjön az első stroke, vagy szívroham, vagy épp kiszakad a sérv, már lehet, hogy túl késő átértékelni a dolgokat. Többségükben, akiknek már mindennapos, gyötrő fájdalmak keserítik meg életüket, ennyi bőven elég, nem kell messzire menniük az elhatározásért, de kívánom neked, hogy te ne tartozz közéjük! Láttam már ezek tipikus példáit testközelből is, de ha nekem nem hiszel, a számok nem hazudnak. Nézd csak meg az szív – és érrendszeri betegek arányát, vagy az első hétéves kisfiú esetét, akit gerincsérvvel diagnosztizáltak! De nem is ijesztgetlek tovább feleslegesen, hiszen már tökéletesen tisztában vagy vele, mivel jár a modern élet, a napi tizenkét óra ülés, meg a meki, a csapból is ez folyik…
Belátom, hogy bár tudatosítani magadban az életmódoddal járó kockázatokat hasznos, nem lehet a fejlődés motorja. Az olyan lenne, mintha Sziszüphosz lennél, akit arra ítéltek a túlvilág bírái, hogy egy hatalmas követ gurítgasson fel egy hegy tetejére az idők végeztéig. Rabszolgamunka a látszólagos semmiért…
A valóban fenntartható fejlődés sikerek által valósul meg, szóval most vizsgáljuk meg az érem másik oldalát, ugyanis bőven van mit rendbe tenni a fejekben…
A nem megfelelő célok megválasztása kétféleképpen is elsülhet rosszul: vagy korai feladás lesz belőle, vagy fanatizmus!
Tegyük fel, hogy egyszerűen csak jól akarsz kinézni, le akarsz fogyni, vagy kissé meg kívánsz erősödni. Az első, és talán legfontosabb üzenetem a számodra, a következő:
Keress egy jó közösséget!
Azok az emberek, akik már benne vannak egy ideje, segítenek neked realizálni céljaidat, tükröt tartanak eléd. Ha megfelelően választottál, ők nem hagyják, hogy csapdákba ess, lelkesítenek, beléd karolnak, velük át fogod vészelni a kezdeti nehézségeket. Nem pusztán a metodikai ismereteket tudják átadni, a közös cél által egy leszel velük, általuk olyan értékekkel gazdagodsz majd, melyekért mindörökké hálás leszel, melyeket gyermekeidnek is átadsz majd.
Persze magányos farkasként is bele lehet vágni, csak úgy jóval rizikósabb. Kontrollálatlan leszel, a saját mércéddel fogod vizsgálni magad, mely nem biztos, hogy pontos képet ad. Könnyű beleesni testkép – és technikai problémákba, olyan célokat kitűzni, melyek természetükből kifolyólag megvalósíthatatlanok, illetve az azokra tett kísérlet veszélyeket hordoz magában. Csak a kellő tudatossággal, önreflexióval bíróknak ajánlom, hogy egyedül vágjanak bele.
Képzeld bele magad egy átlag fiatal helyébe, aki sosem sportolt még életében, de legalábbis öt éve nem mozdult meg. Érdekel a téma, így kattintasz ide, meg feliratkozol oda…(ha szerencséd van, nem egy kókler youtube-csatornájára, aki sérülésveszélyes technikákat tanít). De tudod mit, nem is kell elkezdened célirányosan keresni… akármerre jársz-kelsz, tökéletes arcú és testű emberek képei bombáznak mindenhonnan, frusztrálnak a különböző étrendkiegészítőket forgalmazó cégek plakátjairól flegmán szemedbe néző, szántóföld-mellkasú izompacsirták, meg a tökéletesen gömbölyded farizmaikkal pózoló hölgyemények.
Folyamatosan ezt a mesterkélt tökéletességet tolják a retinádra, egy pillanatképet valakiről, aki nem létezik! És hat, mert nem a tudatoddal kommunikál, hanem az ösztönéneddel! Egy öt kilométeres pecabot végén egy öt tonnás répa, mellyel kapcsolatban nincsenek illúzióid: tökéletesen elérhetetlen, de amúgy is olyan nehéz, hogy hiába szereznéd meg, nem bírnád el a súlyát.
Ők azok, akik a fotózás alatt szédelegnek a kiszáradástól, az év háromszáz napján közel sincsenek csúcsformában, és mindenüket fel kellett áldozniuk, szinte szerzetesként élik napjaikat. Egyesek a méltóságukat is odavetik koncnak az izomrostok oltárán (és itt most valóban fajsúlyos, hidegrázós történetek jutnak eszembe). Ráadásul kíváncsi lennék, hogy azok a képek hogyan sikerülnének, ha amatőr fotós készítené őket utómunkálatok nélkül. Ezek az alakok hosszú távon csak jelentős egészségkárosodások mellett tarthatók fenn (hullanak is, mint a legyek), arról nem is beszélve, hogy bennük van a fél patika, és ezt mindenki tudja.
De nem kell testépítésben gondolkozni, legyen szó bármilyen célról, amit el szeretnél érni (erő, kalisztenika, stb.), a közösségi médiafelületeken kizárólag az adott ágazat csúcsteljesítményeit látod (értelemszerűen azok termelnek kattintást), melyek sokszor önbizalomgyilkosok, hisz teljesítményük jó eséllyel számodra már elérhetetlen. Amit nem látsz, az az adó, amit többségük ízületeinek kell majd befizetni eredményeikért. Arról nem lesz insta-fotó… Amiről viszont van, az az átlagember számára megfizethetetlen csodatea, meg turmix, meg bogyó, amitől egy hét alatt leadsz tíz kilót, miközben sültkrumplit majszolsz és netflixezel… Ami elhiteti veled, hogy egészségesen táplálkozni súlyos pénzekbe kerül, hogy ez valamiféle úri huncutság.
Összességében a komplett fitnesz-világ egy kiismerhetetlen útvesztőnek tűnik, melyen áthaladni költséges, és nem is biztos, hogy valaha célhoz érsz. Ráadásul edzőterembe kellene menni, ahol kinevetnek, és megbámulnak a kigyúrt bunkók (gondolod te…).
Akinek nem szólnak időben, hogy ez az egész egy hazugság, az előbb-utóbb elhiszi, hogy ez a délibáb az ember optimális állapota, az Übermensch, és erre a felismerésre kétféleképpen reagál: vagy eleve el sem kezd edzeni, vagy olyan mániákussá válik, hogy előbb-utóbb muszáj lesz feladnia tarthatatlan életmódját.
A vicc az egészben az, hogy bár valamiféle egészséget tűznél ki célul, akármerre nézel, szinte nem is látsz egy egészséges embert sehol!
Illetve dehogyisnem, csak az ő kezében nincs megafon és csodaturmix: ő Józsi a negyedikről, aki rendszeresen eljár edzeni, meg biciklivel jár melóba és nem eszik annyi szemetet. Fájdalommentesen él, és egy ésszerű tartományba szabályozza a testzsírszázalékát. Lassan, de biztosan fejlődik az ereje, izmosodik, és láthatóan a hölgyeknek is tetszetős az áru… Ha egyszer látnád póló nélkül, azt mondanád, ejha! Csak róla nem készülnek plakátfotók, ahhoz „nem eléggé száraz”, és különben sem szeretné nagy dobra verni életét. Amit ő elért, azt te is elérheted! Menj le egy átlag edzőterembe, és számold meg a plakáttesteket! Garantálom, hogy egyet sem fogsz látni. Ellenben sok csinos embert meg kezdőt igen! Ők ugyanúgy élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek, problémákat oldanak meg, mint te. Menj oda, és beszélgess velük!
Először bele kell gravíroznod az agyadba egy egészséges ember képét, valamit, ami két lábbal áll a realitás talaján! Egy olyan gyümölcsöt, melynek megérlelése nem jár kínkeserves hajszával, szerzetes-élettel, és nem kell egy évtizedet várni arra, hogy learathasd!
Rombold le az illúziókat! Ha kialakult benned egy valóban elérhető cél, és a belső nyomást is érzed a változás felé, már meg tudod zabolázni ösztöneidet, és elegendő tetterőd lesz ahhoz, hogy átvészeld a kezdeti nehézségeket. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora segítség ebben a jó közeg, a közös „everest” felé menetelő emberek halmaza. Azt mondom, ha jól csinálod, már egy hónap alatt fel tudod ébreszteni magadban a tüzet, ami ha okosan edzel (elsősorban fokozatosan), akár életed végéig lángol majd. Ha úgy érzed, megszólított ez az írás, akkor bizony eljött az idő számodra! Kapcsold ki végre ezt a vackot, és húzzá’ le a terembe, hogy a jóisten áldjon meg!!!
KÉPEK:
Címkép: @Robert Kneschke a Canva.com-ról