Edzésaddikció

Most jön az a rész, amikor vizet prédikálok, miközben próbálom magamtól eltaszítani az üveg whiskeyt, melyet amúgy egy pillanat alatt benyelnék, ha nem lenne bennem önuralom. És ez nem az a fajta kontroll, melyet szüleim neveltek belém édes szóval, hanem az az igazi, mocskos, detoxban való fetrengést követő józan felismerésből eredő. A szenvedélybeteg ugyanis csak a saját kárán képes tanulni, márpedig annak tárgya nem merül ki delíriumba ringató, de végtelenül káros szubsztanciák fogyasztásában.

„Dose makes the poison” – szól a mondás, magyarán a mennyiség dönti el, hogy valami káros lesz-e számodra, vagy sem. Bármit túlzásba lehet vinni, nem is oly rég olvastam halálesetről, mely abszurd módon eltúlzott mértékű vízfogyasztás miatt esett meg. Eltávolodva a matéria síkjától ráébredhetünk, hogy ez a mondás bármivel kapcsolatban megáll. Márpedig a mindenség halmazába az edzés is beletartozik, így azt is túlzásba lehet vinni, kockáztatva a sérüléseket, valamint betegségek és mentális egyensúlyzavarok kialakulását.

Szóval, mekkora mennyiségű munkát képes végezni az emberi test anélkül, hogy károsodna? Várj, ez a kérdés rosszul lett feltéve, illetve inkább azok számára lehetne releváns, akik kényszermunkatáborokat vezetnek, és elfogyott az utánpótlás. Nem, mi fejlődni akarunk, mégpedig bármilyen áron! És amennyiben ennek ára a pihenés, ám legyen, na! Nem halunk bele…

Ahhoz, hogy megtudd, épp túledzed-e magad, vagy sem, először is fel kell ismerned annak tüneteit. Elmesélem hát, milyen érzés volt a végletekig hajtani, teljesen kizsigerelni magam, melynek következtében a lexikonban olvasható összes tünetet produkáltam… így neked már nem kell elkövetned ezt a hibát sem!

Minden úgy kezdődött, hogy le akartam fogyni, és meg akartam erősödni, mint te. Körülbelül fél évig edzegettem kondiparkokban, gumikötelekkel, és elkezdtem futni (ma már másképp csinálnám, de má’ mindegy). Visszagondolva egész jó kis eredményeket értem el annak ellenére, hogy minden létező technikám hibás volt, sőt, az isteni gondviselésnek (vagy minek) köszönhetően még a sérülések is elkerültek egy-két itt-ott apró húzódást leszámítva. Aztán beköszöntött a hideg, így idejét láttam annak, hogy újra súlyokhoz nyúljak egy teremben, hisz nyápic voltam ahhoz, hogy az időjárás viszontagságaival dacoljak. Elkezdtem hát videókat keresgélni gyakorlatokról, edzéstervekről, persze sikerült ezt is túlkomplikálnom, mint mindig, mindent, mindenkoron. Az első komoly hibát ott vétettem, hogy az eddig edzésben töltött időm alapján úgy voltam vele, már megvannak az alapok. Micsoda arrogancia…

A terv a következő volt (természetesen a Zinternetről nyúltam egy tökéletesre kigyúrt bácsitól): húzás, tolás, láb, mindegyikből „A” és „B” nap, ami összesen heti hat alkalom, és az Úr napján pihenő. Tele nagysúlyos erőgyakorlatokkal, szuperszettekkel, egyszóval mindennel, amire közel sem állt még készen a testem. Mai ésszel belegondolva szteroidok nélkül ebből ember nincs, aki normálisan regenerálódni tudna. Mindenesetre belevágtam, de nem úgy, ahogy azt te gondolod… Nem lazáztam, nem volt pihenőben telefonnyomkodás, szelfizgetés, posztolgatás. Teljes erőbedobással küzdöttem, minden szettet a végletekig vittem, másodpercre betartottam a pihenőket, minden edzés végén úgy néztem ki, mint akit megzabáltak és a WC-be ürítettek! Büszke voltam magamra, hogy végre először életemben komolyan veszek valamit, és ami azt illeti, a technikai pontatlanságok ellenére eléggé látványosan kezdtem fejlődni mind erőben, mind izomtömegben… legalábbis az első három hétben. Akkor kezdett ugyanis újra be-beszúrni a derekam.

Rájöttem, hogy többet kell ennél pihennem, így beiktattam egy extra pihenőnapot a hét közepére, de ezt leszámítva ugyanazzal az intenzitással folytattam. Először feltűntek az apró megfázások, jöttek-mentek pár nap alatt, persze nem volt annyi eszem, hogy szünetet tartsak az edzésben. Aztán jött a folytonos fáradtság, az életuntság. A munkahelyi teljesítményem a béka becses valaga alá esett vissza. Következő állandó vendégem az álmatlanság volt, melyet – a helyzetet tovább súlyosbítva –  koffeinnel kezeltem pihenés helyett. Ezt követte a teljesítményben való visszaesés, melyhez úgy álltam hozzá: mi sem természetesebb, ez egy ilyen hullám, majd idővel újra fejlődni kezdek (az a vicc, hogy végül így is lett, ami igazolta a fejemben élősködő tévképzeteket). Végül már semmihez nem volt erőm… nem voltak közös programok, se kirándulás, se zene, se szórakozás. Minden és mindenki idegesített, nem vágyam másra, csak egyedüllétre, indulatkezelési problémáim lettek, felcsattantam haragomban bagatell dolgok miatt, tárgyakat kezdtem törni. Munka, edzés, csirkerizs főzés, vitaminok, sikertelen próbálkozás a mély alvással… ennyiből állt egy nap. Ekkorra már közepesen erős felső légúti megbetegedésekkel kellett rendszeresen megküzdenem, apnoé gyötört, és egyre gyakoribbak lettek az ízületi fájdalmak, a húzódások. Egyszer-kétszer be is csípődtem, ami elsősorban azért volt frusztráló, mert így bizonyos gyakorlatokat nem tudtam csinálni, folyamatosan borult a terv. Vártam, hogy végre vége legyen, hogy azt mondhassam, most már pont elég jó lett a fizikum, lazíthatok kicsit… de ahogy telt az idő, egyre csak elégedetlenebb lettem, főleg ahogy láttam mások eredményeit (akkorra már semmi más nem volt a feedemben, kizárólag edzős tartalom). Hát valahogy így néz ki, amikor az ember konstans túledzésben tölti az életét. Ekkorra már kezdett megszólalni a vészharang a fejemben, de a pontot az i-re az első merevedési zavar tette fel.

Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy ezt azonnal abba kell hagynom, és onnantól kezdve viszonylag hamar rendeződött minden. Egy hónap pihenőt követően feleakkora volumennel folytattam az edzést, és lenyeltem a békát. Akkor még abban a hitben voltam, hogy egyszerűen azért nem bírom, mert nem vagyok eléggé rátermett, bukásként nyugtáztam magamban az egészet. Utólag már csak röhögök önnön ostobaságomon, mégis örülök neki, hogy végigcsináltam, mert egyrészt emberfeletti fegyelemre és mentális állóképességre tettem szert, másrészt (mivel eszemben sem volt feladni) úgy voltam vele, inkább elmegyek rendes oskolába tanulni, és majd a profik segítségével megszüntetem a panaszaimat, hogy végre meglelhessem az erő kulcsát.

Azóta hosszú évek teltek el, így már összeállt a fejemben az optimális edzésmennyiségről alkotott kép, persze itt nem élsportolókról beszélek, és edzés alatt ebben a kontextusban az ellenállásokkal való munkavégzést értem (elsősorban súly, de akár kalisztenika, stb.). Továbbra is azt gondolom, hogy mozogni napi szinten, és minél többet érdemes. A terembe is lemehetsz nyugodtan akár minden áldott nap, csak az nem mindegy, mit is csinálsz ott pontosan. Ha jobban szétnézel, rájössz, hogy nem csak súly van ám ott! Jöhet egy kis tekerés, egy tempós séta emelkedőn, kis lazítás, hengerezgetés, nyújtás, függeszkedés, akár egy kis zsákolgatás finoman. De ott vannak a reggeli jógacsoportok, meg a spinning, vagy a vízitorna… annyi mindent lehet csinálni a súlyok megmozgatásán kívül.

Na de lássuk a matekot: hány EDZÉS fér bele egy héten? Új belépő esetében heti két alkalom bőven elég, melyek során a teljes testet stimuláljuk. Ennyi!… Ezt ha annak idején elmondta volna nekem valaki, nulla százalék eséllyel hallgattam volna rá, de te remélem, rám az olvasottak után fogsz. Kezdőnek addig minősülsz, amíg még nem sajátítottad el az alapvető gyakorlatok technikájának alapjait, és a tested hozzá nem szokott az efféle terheléshez. Ráadásul ez annak függvényében egyénenként is változik, hogy milyen a kiindulóhelyzet (erőnlét, sportmúlt, panaszok), de szerintem minimum fél év. Innen aztán lehet fokozatosan emelni e terhelést, de csak ésszerű kereteken belül, nem kapkodva. Mire eljutsz arra a pontra, hogy fordul ez az arány, és a pihenőnapodból lesz heti kettő, már rég nem engem fogsz olvasgatni, de azért adok neked némi útravalót: a heti össz volumen optimális elosztásával fogsz játszani (nyilván nem fogsz minden nap állat módjára felhúzásokat végezni, nem is bírnál), arra törekedve, hogy a különböző, nagyobb izomcsoportoknak ugyanannyi regenerációs időt adj.

Ha meg azon kapod magad, hogy épp túledzésbe kényszeríted magad, itt egy kis emlékeztető, hogy mit kell tenned:

1. Keresd a tüneteket!

Álmatlanság, ingerlékenység, fáradtság.. ezek nem természetes dolgok. Visszaesés a teljesítményedben, gyakori betegség, apróbb – jelzésértékű – sérülések. Őket keresd szüntelen!

2. Tudatosítsd magadban a következményeket!

Ne feledd, ez az egész egy három osztatú mérleg: az első serpenyőben ott a hatékony edzés, a másodikban a kaja és a folyadék, a harmadikban a regeneráció. Igen, a munka egyharmada a pihenés! Ezt tudomásul kell venned, nincs kibúvó! Ha úgy edzel, mint egy állat, mégsem fejlődsz, akkor a másik kettő serpenyőben kell keresgélni a bajt, és nem, valószínűleg nem fogod annyival megoldani, hogy több vitamint és táplálékkiegészítőt eszel, meg felemeled a makrókat. Aki nem pihen eleget, az a tűzzel játszik: előbb vagy utóbb, de meg fogsz sérülni. Személyesen ismerek olyasvalakit, aki fáradásos törést szenvedett a térdében. Az ugye annyit tesz, hogy az illető olyan szinten elhasználta magát, hogy idővel a csontos struktúrák feladták a harcot, és elreccsentek, mint egy ropi. Az izmok hasonló módon tudnak szakadni, ilyet is láttam már. Megéri kockáztatnod az eddigi kemény munkád gyümölcsét? Kell az a fél év rehab, hogy guillotine-ként lebegjen fölötted? Az állandó ingerlékenység tönkreteszi a családi kapcsolataidat, a főnököddel is meg fog gyűlni a bajod… csak gyűlik a stressz, mely még jobban ellehetetleníti az alvást, mely által még kevésbé tudsz regenerálódni. Betegségek szövődményeit kockáztatod, ha nem állsz le, krónikus gyulladások lehetőségét hordozod magadban, melyek látszólag összefüggéstelenül támadnak. De hiszen folyamatosan edzel, miért vagy mégis állandóan beteg? Elvileg erősnek kéne lenned… Ugye?

3. Keresd az okokat, és számold fel őket!

Persze rengeteg lehet, ide a leggyakrabban előfordulókat hoztam. Lássuk őket sorba’, betűvel:

Fanatizmus

Ez egy kétélű kard: amennyiben fanatikus vagy, Schrödinger macskájaként hordozod magadban egyidejűleg a dicsőséges győzelem, és a megsemmisítő vereség potenciáját. Abból áll az életed, hogy ezen a pengeélen táncolsz, szüntelen keresvén egyensúlyodat. Fullba nyomod a kretént, csak hogy egy klasszikust idézzek. Senki nem lehet olyan jó valamiben, mint egy fanatikus, hiszen az szinte minden ébren töltött percét szenvedélye tárgyának szenteli, olyan örömöket él át általa, mint más -adott területhez átlagosan hozzáálló – ember soha, mely olaj a tűzre, hogy még keményebben odategye magát. Öngerjesztő folyamat, éppen ezért fékeket kell beépíteni a rendszerbe. Olyan ez is, mint a forradalom eszméje: ésszerű alapokon nyugszik, de hajlamos teljes irracionalitásba átcsapni, ha kicsúszik a kontroll a kézből. Ráadásul tele van rejtett csapdákkal, hiszen az irányítás illúzióját könnyedén meg tudod teremteni magadnak egy kis racionalizálással. Ha már felismerted magadban ezeket a mintákat, az egész életedet az objektív önreflexió jegyében kell leélned. Magyarán szólva törekedj arra, hogy mindig tudd, mit, és ami a legfontosabb: miért csinálsz!

Türelmetlenség

Ez úgy gondolom, magáért beszél. Aki mindent azonnal akar, és nem hajlandó a keserű pirulákat lenyeldesni, az egészen addig meg fogja ütni a bokáját, amíg ezt a képességet el nem sajátítja. Fizikumot építeni időbe telik. Pont! Azért, mert a világ törvényei azt az időegységnyi fejlődést teszik lehetővé, amennyit… és kész. Lehet persze apró trükkökkel gyorsítani (nehogy kokszolni kezdj, te!), de annak is vannak határai. A türelmetlenségnek ezer oka lehet, csak hogy egy párat soroljak: lehet civilizációs ártalom, vagy neveltetés (kölyökkorodban mindent azonnal megkaptál). Aztán ott van az érzés, hogy le vagy maradva másoktól (a közösségi média korában egyre gyakoribb, ahogy megfigyeltem, és szoros összefüggésben áll az önbecsüléseddel). Olyan triviális oka is lehet, mint az intelligencia: ennek klasszikus példája az okos diák, akinek nem kellett a suliban semmiért megdolgoznia, mert minden ment elsőre, aztán az egyetemen óriási bajban van az első félévben, mikor már nem tud lépést tartani az anyag terjedelmével, a munkához ellenben nincs szokva.

Dunning-Krueger hatás

Erről lehetne egy külön cikk… a lényeg a következő: nem tudod, hogy nem tudsz semmit a témáról, mert nem látod be eléggé a pályát. Olyan mennyiségű tudás, esettanulmány áll már rendelkezésünkre, hogy az leírhatatlan, de kezdőként neked erről fogalmad sincs, és ha nincs meg benned az alázat, akkor úgy fogsz járni, mint én. De nem csak az ismeretek teljes hiányáról van itt szó, a problémát súlyosbítják a fitness-trendek, az ezernyi tartalomgyártó, akikkel kapcsolatban akkor még nem tudod eldönteni, hogy kezdőként a célközönségük vagy-e. Mindez kiküszöbölhető szakértő bevonásával, de legalábbis azzal, hogy különböző fórumokat telebombázol a kérdéseiddel. Ne légy lusta, ne akard megúszni a befektetett tanulást.

Arrogancia

Na igen, ezt bevallani fáj a legjobban… Bármily elkeserítően hangzik, nem vagy különb, mint mások… nincs jobb genetikád, nem vagy képes többre, tök mindegy, mi mindenen mentél keresztül. Az önbizalom hasznos, az önelégültségnek viszont következményei vannak. Ne feledd, csak egy kupacnyi sejt vagy, melyekre ugyanazok a fizikai törvényszerűségek vonatkoznak, mint bármi másra ebben az univerzumban. Álmaidban, herceg…

Bizonyítási vágy

Ez a legsúlyosabb mind közül. Olyan dolgokra veszi rá az embert, mely természetéből amúgy nem fakadna. Kinek? Magadnak? Másoknak? Mindenkinek? Ki bántott?…

Na ezeken érdemes gondolkoznod, ha érintett vagy a témában. Szóval most kivételesen azt mondom: Nyomás edzeni!… De mára egy elég lesz!

KÉPEK:

@Tero Vesalainen a Canva.com-ról