Egolifting

Hogyan tedd tönkre magad fél év „edzéssel”? Egyszerű: csináld azt, amit én csináltam anno… Kipróbáltam, így tanúsítom, garantáltan működik a recept. Fontos beszélni erről a témáról, ugyanis hiába fejlődik a sporttudomány, ez a probléma a mai napig velünk van, látom online és élőben egyaránt.

Szóval, mi is az az egolifting? – az, amikor a lehető legnagyobb súlyt akarod megmozdítani, amire csak fizikailag képes vagy, figyelmen kívül hagyva mindent, ami egészség, tradíció, és hatékonyság. Ez a jelenség tulajdonképpen egy színpadi performansz, melyre senki sem fizetett be, egy-két kósza katasztrófaturista kivételével. Túlnyomórészt kezdőkre jellemző, akiket megrészegített a kezdeti – óriásinak ható – erőnövekedés, és még nincs kialakulva a testtudatuk. Szabálytalan, veszélyes ismétlések jellemzik hatalmas súlyokkal, gyakran figyelemfelkeltő és territóriumjelölő szándékú ordenáré hangeffektusok kíséretében. Elkövetőinek karrierútja sokszor gyógytornász, fizikoterapeuta kezei alatt folytatódik, így gondolom mondanom se kell, érdemes kerülni ezt a magatartást.

Ahhoz, hogy felvegyük a kesztyűt, és megoldást nyújtsunk eme problémára, úgy kell kezelnünk, mint bármi mást: meg kell érteni, miért történik, és ki kell agyalni egy stratégiát, melyet követve helyre tesszük a dolgokat.

Első lépés tehát:

Meg kell vizsgálni, mi is áll a háttérben. De vajon ki lehet a titok őrzője?

– Azt állítják, valami Egolifter Bálint… Nem rokona? Nem ismerős ez a név? 

– Egolifter Bálint? Egolifter… A név ismerős, de már az idejét se tudom, hogy mikor hallottam utoljára.

– A nagybátyám tudja, ki az. De azt mondja, rehabon van.

– Nem, nincs rehabon. Már nem…

– Szóval ismeri?

– Hát már hogyne ismerném… én vagyok az. De már akkor sem használtam az Egolifter Bálint nevet, amikor te a weboldalra jöttél.

Hát igen, ez is egy olyan sztori, melynek az lesz a lényege, hogy én már elkövettem a hibát, így neked nem kell. Engedtessék hát meg nekem, hogy kissé anekdotikusan álljak bele a témába, felszínre ásva annak rothadó gyökerét, mely végül megmérgezte a fát.

Tizenöt éves voltam, mikor egy testnevelésórán beszabadultam az iskola edzőtermébe. Akkoriban a pálcikaember dimenzióit is csupán alulról súroló, apró sejtkupac voltam, messze a leggyengébb gyerek az iskolában. Értelemszerűen már hosszú évek óta én voltam az ügyeletes céltábla, akit mindig elő lehetett venni, ha valaki valamilyen újszerű, kreatív megszégyenítési formával rukkolt elő. Mondjuk, ahogy viselkedtem, utólag nem is csodálom, kiváló tesztalanyt kovácsoltam magamból, de tudnod kell, hogy ez egy ördögi körforgás, egy öngerjesztő eseménylánc: minél hosszabb ideje bántanak, annál elborultabb lesz az elméd, és miközben a csapások hatására egyre távolabb kerülsz egy egészséges működéstől, annál intenzívebb lesz a bullying. Mire tinédzser lettem, már teljesen elvesztettem a kapcsolatot a realitással: folyamatosan hajszoltam a figyelmet, az elismerést, a megszállottja voltam, semmi más nem érdekelt, csak hogy végre észre vegyenek. A leghajmeresztőbb füllentésektől és rikácsolásoktól kezdve az egészen abszurditásba hajló és tolakodó viselkedésminták gyakorlásáig mindent, de mindent megtettem, hogy joggal vessenek meg és kívánjanak a pokol fenekére.

Így nem is csoda, hogy mikor egy nap megpróbáltam kinyomni az üres fekvenyomó rudat, és az nem sikerült, a tehetetlen vergődésem látványa osztatlan sikert aratott a srácok körében. A végén persze valaki levette rólam egy laza mozdulattal, de a szégyen súlya a mellkasomon maradt.

Másfél év telt el, mire legközelebb súlyt láttam, a „Satukéz” edzőtermében a tiszaújvárosi kajak-kenu szakosztálynál. Oda jártak olyan arcok is, akik pont magasról letojták az evezést, csak erősödni mentek. Mint én… csak ők komolyan is vették, velem ellentétben.

A fordulat egy akkori osztálytársam segítségével érkezett meg az életembe (új suli, és új város a már tűrhetetlenné vált szivatások miatt), aki elkezdett edzőterembe hordani. Daninak hívták. Bár korábban már kacérkodtam a gondolattal, magamtól soha nem tettem volna be a lábam egy olyan helyre, ahol egyedül vagyok egy rakás idegennel egy helyen, mankó nélkül, tudatlanul, kitéve magam a mindennél jobban rettegett szégyennek. De Dani és az édesapja jelenléte megadta az áhított oltalmat, a legalapvetőbb technikai ismeretekkel egyetemben. Így léptem hát az útra, melyről kárhozatom és később megváltásom egyaránt leágazott…

Hónapról hónapra egyre erősebb lettem, abszurd mértékűnek éltem meg a fejlődésem, az üres rúdból igen hamar lett 80-as, 100 kiló a felhúzás, lábtolón 80-ból 400 (ugye sejted már, hol fogunk kikötni) a max. húzódzkodás már a harmincat súrolta… volna, ha szabályos. Mámorító volt az érzés, hogy ekkora súlyokat meg tudok mozgatni, lépten-nyomon arcoltam vele, íme az ember, akit kigúnyoltak, és most lám… még a volt osztálytársamnak is írtam, aki anno megszégyenített. Csodának éltem meg azt, hogy képes vagyok felpakolni a tolót 450 kilóval, és tudok párat nyomni vele, persze rossz tartással, félig leengedve, lockout-ig nyomva. Emlékszem, milyen érzés volt diadalittasan szétnézni a teremben, miután letettem a súlyt, az emberek elismerő pillantását keresve. Később kellett rájönnöm, hogy egy bohócra bámultak, nem egy bajnokra. Persze mindeközben a valóban fontos gyakorlatokat – mint egy rendes guggolás – messziről kerültem, bár lelkem mélyén tudtam, hogy azok nélkül minden csak látszat. Lusta voltam…

Sokáig dühös voltam azokra, akiknek lehetőségük lett volna figyelmeztetni, de nem tették. Aztán ahogy teltek, múltak az évek, megértettem: egy olyan vak, ostoba, ösztön és sérelmek által hajtott félállaton, mint amilyen én voltam, nem lehetett segíteni. Valószínűleg volt, aki megpróbálta, csak egy potenciális ütést projektáltam a felém nyúló segítő kézbe, és eltaszítottam. Így cselekedtem anno mindenkivel. Az igazat megvallva az, hogy komolyabban lesérülök, a sorsom része volt. Adta magát…

És bizony, évekig nyögtem a gerincsérvet, és társait…

Tapasztalataimból az következik, hogy az egolifter üzemanyaga az elismerés iránti elvakult vágy, mely oly mértékben ködösíti el az elmét, hogy az már elveszti a valósággal való kapcsolatát. Következményekbe nem gondol, sőt… úgy alapjáraton nem gondolkozik, teljesen vágyvezérelt. Később, mikor eme jelenséget már kívülről figyeltem, hasonló mintákat vettem észre másokon is. A hétköznapi életben is ugyanez a mentalitás volt jellemző mindnyájunkra: nagyzolás, extrém expresszionizmus, hedonizmus, kontrollvesztés a pillanat hevében.

Második lépés:

Mit lehet tenni? Hogyan lehet segíteni egy egolifteren, kell-e egyáltalán, és mit tud tenni magáért az, aki valamely csoda folytán felismeri önmagában ezt a problémát, és szembe is kíván nézni vele?

Először is, egy edzőterem vendégeként megértem, ha magasról teszel rá, hogy a hangos, tetovált, izompólós, dinnyecipelős csávó hazavágja-e a gerincét, vagy sem (még azt is megértem, ha magadban megmosolygod, hiszen mi sem szórakoztatóbb annál, mint mikor premierplánból nézhetsz végig egy magas lóról való zuhanást… ettől még persze gyarló vagy, ezt ne feledd!). Ráadásul, ha nem vagy felvértezve a diplomácia és a kommunikáció fortélyaival, még rosszul is kijöhetsz belőle (tapasztalat). Ilyenkor egy olyan világba lépsz, ahol a látszódás a szavak érvényes fedezete. Lehetsz te akármilyen sportoló akárhány éves rutinnal a hátad mögött, ha a profilod nem felel meg annak a képnek, melyet emberünk a sikeres gyúrós pofáról fabrikált magának, úgyis magasról tesz a véleményedre. Ha száz kiló vagy szárazon, és nagyobb a bicepszed, mint az én combom, talán érdemes lehet megpróbálni.

Az én esetem viszont más: mikor még teremedző voltam, kötelességemnek éreztem, hogy beavatkozzak, mikor valaki veszélybe sodorja magát, hiszen első sorban azért vagyok ott, hogy senkinek ne essen baja. Így kollégáimhoz szólva mondom, kívülállóként azt kell számításba venni, hogy a kemény, esetenként agressziót sugárzó álarc mögött jó eséllyel egy sérült, így sérülékeny embert találsz, aki támadásnak éli meg a kritikát.

Érdemes hát azt sugallnod, hogy te most eleve azért vagy itt, mert aggódsz, hogy félted az egészségét… ha őszintén így van, ő érezni fogja. Mutatkozz be, kérdezz tőle valamit, amire látszólag örömmel válaszol, ne feledd, ők imádnak beszélni magukról! Légy nyitott, hallgasd meg, ne érezze azt, hogy te most kioktatod őt, kétoldalú legyen a kommunikáció! Viszont légy szakmailag felkészült, tudd elmondani, hogy mi történik, és miért, és hogy ez miképp kockázatos rá nézve! Plusz pont, ha mindezt humorosan és lazán teszed. Jó, ha van egy-két sztori a tarsolyodban emberekről, akik ugyanezt megszívták, mint amit ő készül épp.

De ami a legfontosabb: ne vívj örökkévalóságig tartó szélmalomharcot! Csak azon lehet segíteni, aki jól akarja csinálni, és szeretné kijavítani a hibát. Az emberek utálnak tévedni, többségünk nem látja be, mekkora lehetőség is az valójában. Ha meg valaki látszólag nyitott, de csak azért bólogat, mert fél a konfrontációtól (ilyen is van), azt hamar felismered. Próbáltam már embert megvédeni a saját marhaságától, és azt hittem, sikerült a lelkére beszélnem, oszt másnap ugyanazt az önpusztítást folytatta, amit anno elkezdett. Egyszer megpróbálni mindenképpen érdemes (sőt, kötelesség), kétszer talán, többször meg minek?… Összességében annál, hogy hiteles vagy, és óvó jelenléted körbelengi a termet, többet nem is igazán tudsz tenni.

Ha pedig azon kapod magad, hogy egoliftelsz, ellátlak pár jótanáccsal:

–           Hallgass arra a hangra a fejed hátuljában, mely azt súgja, ez talán nem jó ötlet (már ha van olyanod)!

–           Fogadd el, hogy az elismerésért meg kell küzdeni, így azt nem azonnal fogod megkapni, még ha a fene fenét eszik sem!

–           Mindig az egy héttel ezelőtti önmagadat vedd összehasonlítási alapul. Ha csak egyetlen kilóval nagyobbat nyomsz, mint ő, már nyertél!

–           Folyamatosan tanulj a helyes kivitelezésekről! Ha eddig szabálytalanul 80 kiló volt, de szabályosan csak 55 megy, akkor így jártál, nyeld le a békát, anyázz egyet, és folytasd a helyes technikával (amúgy együtt érzek, annyira rosszul esik egy-egy ilyen felismerés…)!

–           És a legfontosabb: áss a mélyére! Miért keresed, és egyben kerülöd az emberek tekintetét? Ismerős, mi?… Miért kell minden azonnal, miért nem tudsz várni? Miért érzed azt, hogy le vagy maradva az életben? Baj, ha le vagy maradva? Ha megsérülsz, azzal kevésbé leszel lemaradva? Mi a célod? És egyáltalán, ki vagy te? Na és hány éves a kapitány?… Érted te, mire próbálok kilyukadni… légy őszinte, és dolgozz magadon!

Ha nem vagy magaddal megelégedve, annak oka van, amit fel kell tárni. Ha van egy gennyes sebed, nem elég kezeletlenül, csilli-villi ragtapaszokkal beborítani. Egyrészt tök mindegy, mert azon keresztül is mindenkit megcsap a bűz, másrészt úgyis le fog ázni a francba az egész, sőt, rosszabb állapotban lesz, mint előtte… Na de most, hogy tudod, mit kell tenned, megyek is, és hagylak melózni… az Erő legyen veled!

KÉPEK:

@South_agency a Canva.com-ról